2013. május 5., vasárnap

7. Beszélgetés az ikremmel


Sziasztok!:) Eldöntöttem magamban, hogy hetente próbálok részt hozni, viszont most hamarabb kapjátok, mivel osztálykiránduláson leszek, és ezen okból kifolyólag nem fogok tudni írni. Remélem, tetszik majd a rész, örülnék egy kis véleménynek, olyan bővebbnek is, pár kommentnek, amiben azért nem csak annyi van, hogy siessek a következővel.:)


"Szomorú voltam, hogy nem együtt nőhettünk fel, de egyben boldog is, mert egymásra találtunk." - Louis Tomlinson

Megtudtam egyet, s mást Louisról. Az ikertestvéremről. Nehéz megszokni.
Szóval, Doncasterben született – és elviekben én is -, van négy húga – így nekem is -, Lottie, Fizzy, Daisy és Phoebe. Azt is elmesélte, hogy a MI apánk két éves korában elhagyta őket, akkor változtatott nevet, és hogy gyűlöli őt, mert most, hogy híres, persze beszélne vele. Addig rájuk se bagózott. Mesélt a bandáról, hogy Harry a legjobb barátja, és hogy a bizonyos „Larry-shipperek” mennyire kikészítik őket, hogy van egy csodaszép barátnője, Eleanor (mondjuk, akkor nem értem, miért kísért haza engem, meg miért jött el hozzám, mikor akkor még nem is ismert, de ő tudja), és hogy imád énekelni.
-          Te jössz. – mondta, mikor befejezte a mesélést.
-          Mit meséljek neked? Velem nem történtek ilyenek.
-          Csak mesélj. Mindent tudni szeretnék rólad, ha már nem együtt nőttünk fel.
-        Hát, Nancyék fogadtak örökbe. Van egy őrült húgom, Jessica. 15 évesen tudtam meg, hogy nem vagyok az igazi gyerekük, el is szöktem pár napra akkor. A legjobb barátnőm Janice, aki most éppen másnapos. Először kicsit furcsának tűnhet, de ha megismered, rájössz, milyen rendes is tud lenni. Egyetemre járok, bár most szerintem abbahagyom, ezt az évet még lejárom, úgy sincs sok belőle hátra.
-          Miért akarod abbahagyni?
-          Mert nem akarok filozófus lenni. Az tücsök munka.
-          Akkor mit szeretnél csinálni?
-          Nem tudom. Ezért várok egy évet, amíg kitalálom. – magyaráztam.
-          Értem. Amúgy, Eleanor is egyetemista, talán, majd ha beszélgettek, tud segíteni a döntésben. De persze, ha nem akarsz suliba járni, akár szerezhetek neked munkát nálunk, vagy… - lelkesült fel, de le kellett lomboznom. Sosem szerettem, ha valaki helyettem intéz el dolgokat. Az nem az én stílusom. Ellenben az az, ha én teszek meg valaki helyett valamit...
-     Kösz, Louis, de meg tudok állni a saját lábamon is. Majd, ha kell, szerzek magamnak munkát. – mosolyogtam.
-          Rendben. – sóhajtotta végül.
Társalgásunk közben sok téma felmerült, miközben egyre jobban megismertük egymást. A végén azt vettem észre, hogy az a furcsa érzés eltűnt, hogy teljesen természetes volt, hogy Louis az ikertestvérem, és beszélgetünk. Nem éreztem magam feszélyezve, vagy ilyesmi, csak jó volt hallani Louis hangját, a testvérem hangját, nézni, ahogy beszél, érezni, hogy bár 21 évig nem is ismertük egymást, megvan közöttünk a kapocs. És ezt jó volt érezni.
Azt mondta, nyugodtan hozzáköltözhetek, ha akarok, hiszen elmeséltem neki azt is, hogy nem akarok oda visszamenni, amit egykoron az otthonomnak hívtam. Bár csábító volt az ajánlat, nem akartam sem őt, sem Eleanort zavarni, és imádok Janice-szel élni. 

2013. május 1., szerda

6. Azt teszek, amit akarok!


Sziasztok! Bocsi, hogy ennyi kihagyás után hoztam, egyrészt kicsit le voltam maradva, másrészt szokásokhoz híven nem jutottam annyiszor géphez, mint szerettem volna (most is a biosz TZ-re kéne tanulnom, de rájöttem,hogy úgy se fog menni...). De itt van az egyik fontos rész, melyben kiderül az alap bonyodalom. :) Jó olvasást!

"Nem bírom a képmutató embereket. És jelen helyzetben Nancyt és Adamet annak tekintettem." - Roxie Hamilton

Mikor beléptünk az ajtón, azonnal leültettek minket a kanapéra, Jesset pedig felküldték a szobájába, amit vonakodva ugyan, de teljesített. Ami még furább volt, hogy egy fiatal nő is csatlakozott hozzájuk, akit Louis anyának hívott, szóval gondolom, az anyja lehetett. Nem értettem semmit, mert perceken keresztül csak bámultak minket. Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnünk.
Végül Nancy nagy levegőt vett, és belekezdett a mesélésbe. A történet először zavaros volt. Egy testvérpárról szólt, akiket szétválasztottak születésük után pár héttel. Nem értettem az apropóját, de Nancy annyira bele volt lendülve, hogy inkább hagytam, hadd beszéljen. Néhol a másik nő vette át a mesélést, néhol Adam szólt pár szót. Az egész történet teljesen zavaros volt, és hiába próbáltam kihámozni belőle valami értelmeset, teljesen összezavarodtam, az agyam összekuszálódott.
-          Mi van? – kérdeztem értetlenül, mikor a nő – akit elvileg Jaynek hívnak – egy pillanatra abbahagyta a beszédet.
-          Arra próbálunk kilyukadni, hogy ti… ikrek vagytok. – nyögte ki Nancy. Az információ lassan jutott el a tudatomig, óvatosan szivárgott be az agyamba, és percekbe telt, míg értelmeztem. Nekem van ikertestvérem? És Louis lenne az?! Jó vicc, hol a kandi-kamera?!
-          Roxie, ez nem tréfa. – úgy tűnik, hangosan gondolkodtam. De ennyit gazán megengedhetek magamnak, ha már 21 évig elfelejtettek beszámolni arról, hogy VAN EGY IKERTESTVÉREM!
-          Nem tréfa?! – pattantam fel. – Akkor eddig miért felejtették el megosztani ezt velem?!
-          Úgy gondoltuk, nem fontos, mert úgy sem fogtok soha találkozni. Tudtuk, hogy nem szereted a bandájukat – itt Louis lövellt felém egy furcsa pillantást; úgy tűnik, ő könnyebben dolgozza fel, hogy van egy rég elveszett ikertestvére -, és Jesset sem vagy hajlandó ilyen helyekre elvinni. És ezért is akartunk minél tovább itthon tartani. Roxie, mi csak óvni akartunk téged, főleg azok után, hogy Louis híres lett.
-          Engem nem kell óvni! Nem vagyok kisbaba, tudod?! 21 éves vagyok, felnőtt, azt teszek, amit akarok! És most tudod, mit akarok?! – kiabáltam hisztérikusan, miközben mindenem remegett. Iszonyatosan felment bennem a pumpa. – Elmenni innen! – majd ezzel a mondattal felkaptam a táskám, és kiviharzottam a lakásból, az épületből, és fogtam egy taxit.
Perceken belül hazaértem, de még mindig tiszta ideg voltam. Kedvem lett volna törni-zúzni. Nem is Louisval volt a bajom, vagy ilyesmi, szimplán azzal, hogy a „szüleim” ennyi éven át elhallgatták előlem – és Louis elől – az igazságot. Ők, akik mindig arra buzdítottak, hogy mondjak el mindent, akkor is, ha az rossz, mert akkor kevésbé lesznek mérgesek, mintha nem mondanám el. Pont ők! Végül is, igazuk volt: így sokkal mérgesebb vagyok.
Szerintem hiszti rohamot kaptam, mert trappoltam, vagdostam a dolgokat össze-vissza és valami sikítás-morgás keveréket hallattam. Janicet nem zavarta. Aludt.
A mobilom zörögni kezdett. Fölösleges volt megnéznem, ki az, úgy is tudtam. Vagy Nancy, vagy Adam, vagy végső esetben Jess. Viszont egy pillantás után rájöttem, hogy Louis az. Úgy gondoltam, neki felveszem. Végül is, az ikrem, vagy mi…
-          Mit akarsz?! – szóltam bele csöppet sem kedvesen, ordítástól rekedt hangon, miközben végig azt emésztgettem, hogy RANDIN VOLTAM AZ IKREMMEL.
-          Beengedsz? – kérdezte lágyan, mire én csak összeráncoltam a homlokom. Sejtettem, mire gondol, ezért az ajtóhoz lépkedtem, miközben a telefon végig a fülemen volt. Az ajtó előtt csakugyan Louis állt, szerencsére egyedül. – Figyelj, tudom, hogy ez most nagyon fura, nekem is az, nem gondoltam volna, hogy van egy ikertestvérem, meg minden, de… Talán meghallgathattad volna őket.
-          Őket?! Mindig ők papoltak nekem arról, hogy mindent mondjak el, pont ők! – osztottam meg vele.
-          Megértem. Akkor csak… ismerkedjünk meg jobban. Végül is, ikrek vagyunk! – mosolyodott el. Egy halvány mosolyt csalt az én arcomra is.
-          Gyere!

2013. április 20., szombat

5. Úr Isten, ez Louis Tomlinson!


Sziasztok!:) Remélem kibírtátok a várakozást, nem haltatok bele, vagy ilyesmi.:P 

"A One Direction az életem." - Jessica Hamilton

14:51. Egész emberien festettem. Janice bevonult a szobába aludni, és megkérte, hogy zárjam rá az ajtót. Szíves örömest tettem meg, hiszen bármennyire is imádom Jant, nem akartam, hogy itt tébláboljon. Louis valószínűleg egy nagyon rendes srác, és nem akarom elijeszteni.
14:55. Csöngettek. Talán már Louis lenne az? Az ajtó felé lépdeltem, közben a kis tükörben ellenőriztem magam. Haj – rendben. Smink – rendben. Ruha – rendben. Még rámosolyogtam a tükörképemre, és kinyitottam az ajtót. A mosolyom viszont rögtön grimaszba váltott, mikor megláttam, ki van az ajtó előtt.
-          Jess, te meg mi a francot keresel itt?! – förmedtem rá.
-          Neked is, szia, nővérkém. – csicseregte. – Azért jöttem, mert anyáék küldtek. Azt akarják, hogy vissza gyere. De szerintem maradj csak itt. – rázta meg szőke tincseit. Igen, Jess, én is nagyon szeretlek. – Mármint, felnőtt lettél, meg minden. – pislogott. – Bár csak már én is ott tartanék. – sóhajtott. – Na, lényeg a lényeg, ha esetleg beszélsz velük, itt voltam. – fordult volna meg, de megzavarta valami. Vagyis valaki.
-          Roxie! Szia! Rosszkor jöttem? Mert ha közbe jött valami jöhetek máskor is, nekem…
-     Úr Isten, ez Louis Tomlinson! – sikkantotta a húgom, és szinte Louis karjaiba ugrott. És ezzel a reakcióval jöttem rá én is, hogy nabasszus… egy nap két One Direction bájgúnár. Az életed csodás, Rox! – Jesszusom, kérhetek egy képet? Meg aláírást? Istenem, én vagyok a legnagyobb rajongótok, imádlak Louis! – Louis értetlenkedve és rémülten pislogott rám, én pedig megszántam, végül is csak hazahozott tegnap, vagy mi…
-          Ismered? – kérdezett Louis.
-          Életemben nem láttam még. – sóhajtottam. – Ő a drágalátos hugicám, Jessica. – karoltam át, miközben Jesse hiperventillálni (?) kezdett. – Aki most szépen hazamegy. – fordultam felé.
-          Nem parancsolsz nekem! – motyogta kábán, még mindig Louist bámulva.
Úgy gondoltam, cselekedni kell, ezért intettem Louisnak, hogy menjen be, aki így is tett, majd gyorsan belépve kizártam Jessicát. Gonosz megoldás, de máshogy nem kopna le. Hallottam egy darabig dörömbölni az ajtón, de nem foglalkoztam vele. Sokkal inkább azt próbáltam megemészteni, hogy az a Louis, aki nap, mint nap szerepel az újságban, tévében, az interneten és az a Louis, aki tegnap engem haza hozott, az egy és ugyan az a személy.
Igazából rájöttem, miért engedtem meg neki tegnap, hogy hazakísérjen. A szemei gyönyörű kékek. Említettem már, hogy az a gyengém? Igen? Még fogom is… A haja kócos látszatot keltve, tökéletesen belőve állt, szemei értetlenséget, de egyben izgatottságot sugároztak.
-       Nos, akkor a tea? – kérdeztem. Csak bólintott, és megvárta, amíg behozom a csészéket. Leültünk a nappaliba, és szótlanul kezdtük kortyolni a teánkat. Hmmm, tartalmas beszélgetés. Idegesen doboltam a lábaimmal. Valami jobbra számítottam. A telefonban könnyebb volt…
-          Szóval… - nyújtotta meg az „ó”-t. – Jobban vagy már?
-          Igen. Köszi, még egyszer, hogy hazakísértél. Kedves volt tőled. – kortyoltam a teámba. Hűha, beindul a társalgás…
-         Nem hagyhattalak magadra. – mosolygott kedvesen. És ismét perceken át húzódó csend. Ez kezd egyre rosszabb lenni.
Nem gondoltam át rendesen ezt a meghívást… 
Csörgött a telefonom, és Jesse nevét adta ki. Bocsánatkérően mosolyogtam Louisra, felálltam, kilépdeltem a konyhába, és felvettem. Szinte éreztem, hogy köszönni se fog, csak megkérni, hogy szerezzek tőle autogramot.
-      Egy: kérek autogramot! – visított a telefonba. Na, ugye megmondtam. – Kettő: anyáék azt mondták most azonnal beszélniük kell veled. Csak megemlítettem Louist, és tiszta sápadtak lettek. Ez most komoly, gyere haza, Roxie.
-          Nem hagyhatom itt! – nyögtem ki az első épkézláb dolgot, ami eszembe jutott. Semmi kedvem nem volt „beszélgetni” velük.
-          Azt mondják, hogy hozd őt is. – jó vicc. Minek oda Louis?!
-        Jesse, ha ennyire akarsz találkozni vele, akkor menj el egy koncertre, vagy éppen mit tudom én, de hagyj engem békén!
-          Rox, ez most komoly, nem azért hívom Louist is, mert annyira akarok vele találkozni – mondjuk, az is -, anyáék mondták. Kérlek, Roxie!
Csak morogtam egyet mérgesen, majd belenyögtem a telefonba egy okét. Visszamentem a nappaliba, és zavarosan elmosolyodtam. Felvázoltam Louisnak a helyzetet, aki csak valami olyasmit mondott nevetve, hogy „Máris bemutatsz a szüleidnek?”. 

2013. április 13., szombat

4. Telefoncsere


"Nem szeretek szívességeket tenni, mert mindig rosszul jövök ki belőlük." - Roxanne Hamilton
A környék láttán már biztos voltam: ez sztárral van dolgom. Elegáns paloták, villák sorakoztak a tökéletes lakónegyedben. Néhol egy-egy kertész sürgött-forgott a kertekben, vagy egy-két gyerek játszott az udvaron. Olyan túlzottan tökéletes volt a kép.
Ja, és minden ház túlzottan egyforma volt. Hiába tudtam a pontos címet, egyszerűen megzavarodtam a sok egyforma kastély között, és hiába forgattam a fejem jobbra-balra, nem találtam azt a házat, amit kerestem, csak elszédültem. Teljes kétségbeesésemben azon voltam, hogy felhívom Jan telefonját, mikor megláttam egy alakot állni a kerítés előtt. Gondoltam, majd tőle kérek segítséget. Végül is, ha csak úgy áll, nekidőlve a kerítésnek, akkor csak tudja, ki hol lakik.
Ahol közelebb értem hozzá, feltűnt, hogy egy kb. velem egykorú fiú volt, dzsekiben és sapiban, egy telefont forgatva a kezében. Nem fordult felém, miközben felé mentem, csak akkor, mikor megálltam mellette.
-          Szia, öhm… meg tudod mondani, hogy hol van a 25-ös ház? – kérdeztem óvatosan, mire végre rám nézett, és elmosolyodott. Volt benne valami ismerős, csak nem tudom, honnan.
-          Előtte állsz. A telefonért jöttél? – fordult felém teljes testével, és csak ekkor vettem észre, hogy arohadtéletbe de magas. Úgy tornyosult fölém, mint egy fal. Csak kábán bólintottam, és elővettem a fekete iPhonet. A fiú kezébe nyomtam, és kikaptam a kezéből Janét. Ő végig csak mosolygott a nem létező bajusza alatt. – Amúgy Harry vagyok. – felnéztem, és két élénken csillogó zöld szempárba botlottam. Na, ekkor jöttem rá, hogy honnan ismerős. Ha eddig 50 ezerszer nem láttam már Jesse falán, akkor egyszer se. Idegesen kezdtem forgolódni a taxi után, ami úgy tűnik, nem várta meg, míg elbotorkálok a házig (amúgy sem a jónál tett le…), és elment. – Valami probléma van? – kérdezte, mikor kétségbeesetten pillantottam vissza rá.
-          Elment a taxim. – nyögtem.
-          Hazavigyelek? – ajánlotta fel. Először szívesen kinevettem volna – olyan jó, hisztérikusan -, majd sikítva elrohantam volna. De beláttam, hogy másképp innen nem jutok haza, esetleg hívhatok még egy taxit, de amíg az ideér… - Nem fáradtság. – mosolyodott el. Drága „HarryvagyokaOneDirectionből”, engem az nem érdekel, hogy fáradtság-e neked az, hogy hazaviszel engem, az érdekel, hogy a hatalmas egóddal be merjek-e én egy kocsiba szállni.
-          Én, öhm…
-          Gyere!
Azzal megragadta a karom, és a ház felé húzott. Ellenkezni sem volt időm, de még erőm se, olyan erősen fogta a karom. Egy garázsba léptünk, ahol vagy négy (…) autó állt, köztük egy fekete Range Rower, amibe be is ültetett. Ha nem vele lettem volna, talán még élvezem is, hogy egy ilyen klassz járgányban ülhetek, de a társaság nem volt kívánatos. Nem bírtam a sztárokat. Oké, volt néhány kivétel. De ő és a bandája nem tartoztak közéjük. Meredten bámultam előre, kerülve a társalgást. Annyi kedvem volt ehhez az egészhez, mint leugrani a Grand Kanyon mélyébe. Gondolkoztam azon is, hogy kitépem a kocsi ajtaját, és elfutok, miközben hívok egy taxit. De valahogy nem bírtam rávenni a tagjaimat, hogy megtegyék. Mézes-mázosan vigyorogva megkérdezte, hol lakom, de a helyett én csak a közeli Starbucks címét mondtam el. Valószínűleg Jan sem akarná, hogy tudja, hol lakunk.
Harry nem firtatta. Elindította a motort, és már hagytuk is el a negyedet. Én csak bámultam ki az ablakon. London ma is felhős volt, a Napfény egy szikrája se volt látható. Enyhén fújdogált a szél, és hűvöske volt, áprilishoz képest. Eléggé lógott az eső lába, félő volt, hogy bármelyik pillanatban lecsaphat egy zuhé.
Hál’ Istennek perceken belül megérkeztünk a kávézó elé, s gyorsan kipattantam egy „Köszi a fuvart, meg minden” kíséretében. A pechem az volt, hogy meg kellett kerülni a kocsit, így sajnos a göndörnek volt ideje kinyitni az ajtót, és megragadni a karom.
-          Hé, várj! Te be sem mutatkoztál! És akkor hogyan dicsekedjek a gyönyörű utasommal? – vigyorgott. Nyálgép, pfejj.
-          Roxie… - motyogtam, mert közben azon ügyködtem, hogy valahogy kicsavarintsam a kezemet az övéből. Sikertelenül. Bár nem szorított, marka erős volt, és látszólag sem került nagy erőfeszítésbe neki az, hogy tartsa a karom. – Elengednél?! – csattantam fel, mikor már elegem volt a szánalmas próbálkozásomból, főleg azért, mert ideges voltam. A három óra vészesen közeledett, én pedig még nem voltam készen.
-          Bocsi. – mondta zavartan, és elengedte a karom.
-          Nos, akkor a viszont látásra. – mondtam, és elindultam hazafelé.
Szinte éreztem magamon a pillantását, ahogy lyukat éget a hátamba, és el sem indult addig, míg be nem fordultam a közeli sarkon. 

2013. április 8., hétfő

3. Öhm... híres?


Bocsi, hogy nem hoztam hamarabb, de megint nem jutottam gépközelbe úgy és akkor, amikor én szerettem volna. 
Amúgy tegnap egyik barátnőmmel megnéztük a Nyomorultakat. Elején még énekeltünk is, csak ránk szóltak. :') De lényeg, hogy imádtam. Ti láttátok már?
Noémi xx


A reggelim a következő volt: Aspirin, narancslé és Aspirin. Rettentően fájt a fejem, és még mindig nem volt tiszta, hogy kerültem haza, és hogy ki az a Louis, akinek a száma a karomon van. Úgy döntöttem, hogy miután „megreggeliztem”, felhívom ezt a bizonyos fiút, hogy megtudjam azt, ami sötét folt maradt az estéből. Janicet nem féltettem, nyílván talált magának szórakozást, és még mélyen alszik.
Tárcsáztam a számot, és kicsöngött. A szívem ezerrel dobogott – nem rémlett semmi onnan, hogy megrendeltük a negyedik kört. És ami még furább volt, hogy nem hiányzott egy font sem a pénztárcámból. Nem fizettem volna? Akkor Dean kinyír.
-          Halló? – szólt bele egy álmos hang a telefonba.
-      Öhm, szia. Roxie vagyok. Roxie Hamilton. Nem tudom, hogy mi történt tegnap este, de a számod a karomon van, és gondoltam felhívlak, hogy megtudjam, mi történt.
-          Oh, Roxie. – élénkült fel. – Minden rendben?
-          Öhm, persze. De… elmondanád, hogy mi történt?
-        Jól kiüthetted magad, édes. – nevetett. – Mikor fizettél volna, odamentem, és kifizettem helyetted, mert szerintem tök csinos vagy. – erre a mondatra kicsit elpirultam – Aztán, mivel láttam, hogy alig állsz a lábadon, hazakísértelek. Aztán felírtam a karodra a számom, hogyha bármi baj van, nyugodtan hívj. És most itt beszélünk.
-       Nos, öhm… - ma reggel nagyon sokat öhm-özök. Biztos a másnaposság az oka. – Köszönöm Louis. Meghálálhatom valahogy? – túrtam a hajamba, miközben kulcscsörgésre figyeltem fel. Janice biztos hazaérkezett.
-          Mondjuk, meghívhatsz egy teára. Yorkshire teára.
-    Az a kedvencem! – élénkültem fel, ugyanis másmilyen teát nem vagyok hajlandó meginni, csak a Yorkshire teát. Ne kérdezzétek miért, de csak azt vagyok hajlandó. És pont. – Mit szólnál akkor, ha áthívnálak ma délutánra, és teáznánk egyet? Ha hazakísértél, akkor, gondolom, tudod a címet.
-       Igen, még emlékszem rá. – nevetgélt. – Hányra menjek? – én most komolyan egy randit beszélek meg egy sráccal? Hmm, tényleg felnőttem.
-     Háromra? Addigra emberivé varázsolom magam. – megpillantottam Janice nyúzott alakját, aki, amint meghallotta, hogy miket beszélek, nagyra nyitotta a szemeit és valami olyasmit tátogott, hogy: „Te flörtölsz?!”.
-          Rendben, akkor majd csöngetek. Szia, Roxie.
Én is elköszöntem tőle, majd Jan felé fordultam. Álla a padlót verdeste, miközben hatalmasakat pislogott. Én csak óvatosan elmosolyodtam, és vittem neki Aspirint meg narancslevet. Éljen a kiadós reggeli!
Miután Janice beszédképes volt – azaz összefüggő mondatokat is tudott kreálni -, kifaggattam a tegnap estéről. Eleinte a szokásosat mondta: helyes srác, jól tudja a dolgát, stb. Aztán, mikor egy pillanatra elhallgatott, gyanús kezdett lenni. Janice sosem így szokta befejezni a beszámolóit. Soha. Ja, és mindig pontozza a „prédáit” 1-10-ig. És a tegnapi csávót 10-esre pontozta. Eddig egy tízese volt: Austin, aki az első pasija volt. Valami bűzlik. Eddig max. 9-eseket „osztogatott”. Mi ütött belé?
-          Janice, te bűzlesz nekem. Mi volt a sráccal? – kérdeztem rá, mikor még mindig a poharával szórakozott. Ha összetöri nekem…!
-         Semmi, Rox, semmi, csak… öhm… híres? – nem tudtam eldönteni, hogy kérdez vagy kijelent-e, szóval továbbra is ugyan olyan értetlen tekintettel bámultam rá. – Jó, oké, elmondom. Tegnap… felmentem egy énekeshez. – a szemeim akkorára kerekedtek, mint két barack. Hú, Jan és egy énekes? – Aki, hát, fiatalabb nálam, azt hiszem. És a neve Ha… Harry Styles. – na, a szemeim most indultak vándorútra a lakásban. Tudjátok, mint a rajzfilmekben, amikor valaki nagyon meglepődik, és elgurul a szeme. Nem értitek?! Mindegy.
-      Hű. – ennyit tudtam kinyögni pár perc hallgatás után, és persze miután megtaláltam a hangomat (és a szemeimet…). – Nem aprózod el.
-          És tök szarul érzem magam! Ilyen eddig egyszer sem fordult elő! – pattant fel, és kezdett hadonászni. – Lehet azért, mert híresség, és elég gyakran viszont fogom látni valahol a képét, de… - és itt lefagyott. Halálra készen nyúlt bele a zsebébe, ahonnan elővett egy telefont. Nem az övét. Kétségbeesetten pislantott rám, majd felém fordította a telefonját – a saját számát jelezte ki. A kezembe nyomta a készüléket, hogy vegyem fel én, én pedig vissza neki, hisz csak az ő telefonja, és így veszekedtünk egy ideig, míg végül véletlen megnyomta a fogadás gombot.
-          Halló? – szólt bele egy hang, Janice pedig oldalba lökött, hogy beszéljek.
-          Ööö… igen?
-          Szia, öhm… szerintem összecseréltük a telefonunkat. Legalábbis én nem úgy emlékszem, hogy az enyém egy Galaxy lenne… és fél órán át próbáltam a zárat feloldani. Szóval, visszacserélhetnénk?
-          Ja… gondolom. – böktem ki nagy nehezen, mert közben próbáltam kihangosítani.
-        Olyan más a hangod… tegnap mintha mélyebb lett volna. Na, mindegy, szóval mikor tudnánk találkozni? Minél hamarabb, ha lehetne.
-        Mondd, hogy az egyik barátnőm elmegy érte, mert én nagyon rosszul vagyok! – tátogta Jan, és beletelt egy időbe, amíg sikerült kivennem mit is mond – és eddig persze a vonal túlsó végén lévő idegen (akiről még mindig csak annyit tudok, hogy híres) eszeveszettül „Halló?!”-zott.
-      Ööö, izé… majd mindjárt elküldöm érte az egyik barátnőmet, mert én, izé… nagyon szarul vagyok. Csak elmondanád megint a címedet, mert teljesen kiesett, honnan jöttem haza. – impróztam, mert tudtam, hogy Janice az okos kis fejével úgy is elfelejtette. A fiú (férfi ?) elmondta a címet, és letettem. – Janice Peterson. Ez az első és utolsó ilyen eset, hogy ilyesmit teszek meg érted! – jelentettem ki, miközben öltözködtem. Nem mintha én nem lettem volna szarul, de tudtam, hogy Janice be van parázva – a kalandokból az újra találkozás mindig kimaradt eddig (és valószínűleg ez után is ki fog). 

2013. április 5., péntek

2. Az a srác totál kinézett magának!


Rapapampam! :D Bocsánat, hogy később, mint ígértem, de nem jutottam annyira gépközelbe, mint ahogy én szerettem volna. Remélem, tetszeni fog nektek a rész!:D

"Én vagyok Barney Stinson, nőben - itt van anyuci!" - Janice Peterson

Az este a szokásosan telt. Beléptünk, odasétáltunk a pulthoz, kértük az első kört, majd Janice pásztázni kezdte a fiúkat. Ilyenkor általában a segédje szoktam lenni, szóval én is figyelem a pasikat. Ma este azonban gyér volt a felhozatal, Janicenek senki sem jött be, ezért legurult a második kör is.
-          Hátha részegen már lesz valaki. – dünnyögte.
Ám továbbra se talált senkit. Csak ittunk, és ittunk, én már féltem, hogy Jan teljesen segg részeg lesz, mikor felcsillant a szeme. Abba az irányba fordultam, amerre nézett, és megláttam egy… ajtót. Komolyan mondom, nem láttam ott senki érdekeset, csak egy szódásüveg szemüvegű fiút, meg egy nagydarab kidobó embert. Értetlenkedve fordultam Jan felé, aki pont ugyan abban a pillanatban fordult felém (telepátia), és megszólalt.
-         Az a srác totál kinézett magának! – hangjából megállapítva már igen csak el volt ázva, bár engem se kellett félteni: ha felálltam volna, szinte tuti, hogy elesek.
-          Téged vagy engem? – kérdeztem, miközben újabbat kortyoltam a whiskey-mből.
-          Naná, hogy engem! – nevetett fel. Nem sértődtem meg. – És ő még kinéz is valahogy. A’szem megvan a préda. Rox, ne várj haza. – állt fel hirtelen, mire kicsit megimbolygott. – A mami akcióba lendül.
Csak nevettem Janice viselkedésén. Mások ijesztőnek, akár őrültnek tekinthetik, de én ismerem igazán, és tudom, mit művel vele az alkohol. Tényleg egy helyes pasi felé lépdelt, váltottak pár szót, majd – tipikus Janice tempóban – egymásnak estek, és eltűntek a bárból.
Úgy gondoltam, akkor lépek én is. Egyedül nincs sok értelme itt lennem, max. annyira kiütném magam, hogy a nevemet nem tudnám, és másnapra már így is összehoztam magamnak egy jó kis másnaposságot.
-        Már mész is? – kérdezte egy hang mögülem, mire megfordultam, és Dean csodaszép baba kék szemeivel találtam szembe magam. Lehet, hogy „kicsit” buta a fickó, de hogy iszonyatosan helyes, az is biztos. És részegen a bizalmatlanságom is könnyebben tűnik el. De már fáradt voltam.
-          Igen, mondd, mennyivel tartozom?
-     Öt kör volt, az azt jelenti, hogy 24 font. – nyomogatta a számológépét, és pedig előkotortam a pénztárcám. Ám mielőtt odaadhattam volna Deannek a pénzt, egy kéz állított meg, aki letette helyettem az összeget a pultra – a saját pénzéből.
-          Én fizetem. – társult hang a kézhez, és utána egy test is. Barna, zselézett haj, Deanéhoz hasonló, baba kék szemek, enyhén borostás arc. – Hát te, egyedül, itt? – kérdezte kedvesen, mintha régi jó ismerősök lennénk, de esküszöm, fogalmam sem volt róla, hogy ki ő.
-          A barátnőmmel voltam itt, de ő elment, öhm… akciózni. – idéztem Janice szavait, mire a fiú felnevetett. Olyan édes volt a nevetése, mint az akcentusa. És az akcentusoktól mindig elolvadok.
-          Ismerős. Az én haverom is hasonló okkal távozott az imént. Ja, amúgy Louis. Tomlinson. – mutatkozott be, és lőtt felém egy szívtipró mosolyt.
-          Roxie Hamilton. – viszonoztam a gesztust, miközben felsegített a székről.
-          Mennyit ittál, Roxie? – kérdezte nevetve, miközben a derekamat fogta, hogy ne essek el. Bármennyire is helyes volt, semmi bizsergés az érintése nyomán, semmi pirulás, semmi.
-          Dean azt mondta, öt kör volt. – válaszoltam, miközben igyekeztem egyenesben tartani magam.
-          És merre laksz? Hazaviszlek.
Egy darabig bámultam a kék szemeibe, majd elmondtam Janice lakásának – és most már az enyémnek is – a címét. Átkarolta a derekamat, és úgy slattyogtunk el hazáig. Végig beszélgettünk, nevettünk, egypárszor majdnem el is estem, de szerencsére Louis megtartott. Felkísért a lépcsőkön – bár egy idő után inkább vitt -, majd segített kinyitni az ajtót.
-          Köszönöm a segítséged, Louis. – mondtam kábán mosolyogva, és éreztem, hogy mindjárt eldőlök, és elalszok.
-          Igazán nincs mit. Megleszel? Van még itthon valaki? – kérdezte, szinte már aggódóan, mire csak nemet intettem a fejemmel. – Azért megadom a számom, és ha baj van, nyugodtan hívj. – mondta, és gyorsan a karomra firkantotta a számát, majd intett egyet, és eltűnt.  
Valamilyen csoda folytán sikerült eljutnom az ágyig, majd nem törődve a ruhával vagy a cipővel, elaludtam. 

2013. április 2., kedd

1. A kiscsibe végre tyúk lett!


Íme, itt az első rész!:D Itt még nem tűnik fel egyik fiú sem, de várjatok egy kicsit, és fel fognak! :D 

"Roxie felnőtt - és ez így volt rendjén. Nem maradhatott a végtelenségig a szülei házában, és végre lépett!" - Janice Peterson

Elegem van már abból, hogy én vagyok a fekete bárány, hogy Jesse a tökéletes kislány, én meg a lázadó, kezelhetetlen tinédzser. Mielőtt megkérdeznétek, hogy mi az oka ennek, elmondom, mert pontosan tudom. Míg Jessica Nancy és Adam vér szerinti gyermeke, addig engem csak örökbe fogadtak. Ezt 15 éves koromban tudtam meg, és mondanom sem kell: kiborultam, bedepiztem, még el is szöktem otthonról, annyira felkavart – még ha lélekben eddig is tudtam, hogy én nem vagyok ide való. De igazából nem azzal van a bajom – tudom, hogy Nancy és Adam ugyan úgy szeretnek, mint Jesset, csak azzal, hogy elértem a „lázadó, fészekből kirepülős korszakom”, ők meg nem akarnak elengedni. Istenem, 21 évesen mit akarjon az ember?! Egyetemre járok, de pechemre a városba, és ezért nem engednek elköltözni. Túlságosan féltenek, vagy mi. Én meg jó párszor kivágom e miatt a hisztit. Mint ma is.
-                     Elköltözök! – jelentettem ki reggel, felöltözve, fogva a bőröndömet. Magabiztosságot próbáltam sugározni, miszerint most már nem győznek meg, megyek. Igazából ötletem sem volt, hova mehetnék, de kell egy kis önállóság.
-                     Roxie. Ezt már megbeszéltük egy párszor. Ha elvégzed az egyetemet… - mennyiszer hallottam már ezt Nancytől, de mennyiszer… De most nem állított meg.
-                     Én nem akarok addig várni. Én most elmegyek! És nem azért mondtam, hogy visszahúzzatok. Csak gondoltam szólok. – mondtam, majd sarkon fordultam, annyit sem mondtam, hogy viszlát. Igazság szerint rettenetesen be voltam parázva, mert, mint már említettem, ötletem sem volt, hova menjek.
Végső segélyként felhívtam Janicet, az, úgymond LB-met. Ő nem jár egyetemre, hanem a szülei örökségét éli föl. No, nem haltak meg, vagy ilyesmi, csupán adtak Jannek 10 millió fontot, éljél meg belőle. Fogalmam sincs, hogy „dobhatnak ki” ennyit pénzt csak úgy, mivel még mindig nem tudom, hogy Mr. és Mrs. Peterson mivel foglalkozik. Talán szervkereskedők?
Amúgy Janice egy szerethető lány. A maga módján. Oké, én vagyok az egyetlen barátnője, mert szinte mindenkit elkerget a beszólásaival, meg hát a legtöbb csajnak az se jön be, hogy Janice szexi (igen is az, és ezt én mondom, pedig én lány vagyok!), és minden fiút lecsap a másik kezéről. És hát… elég sok egy éjszakás kalandja volt már, van is, és, őt ismerve még lesz is. Mindenről és mindenkiről meg van a véleménye, így például a húgomról is…
Apropó, Jesse! A szőke ciklon. Szinte semmi közös nincs bennünk, még a szemünk sem ugyan olyan kék. És a természetünk is teljesen különbözik. Ő egy afféle… spicli. Imád mindenkit bemártani, beárulni, és soha nem szabad hinni neki. Megrögzötten keresi a bajt, de mindig kell, hogy legyen mellette valaki, akire rákenheti. Ez legtöbbször vagy én, vagy pedig a „barátnője”, Asha, aki igazából nem is a barátnője, csak senki más nem akar vele lenni – így maradt a húgom. Néha sajnálom szegény lányt, hogy el kell viselnie Jessicát, szinte a nap 18 órájában, és minden nap.
Na, de vissza a történethez. Mikor Janice felvette a telefont, elmagyaráztam neki, hogy mi történt, ő pedig azonnal befogadott. Isten áldjon, Jan! Akármilyen szörnyű nőnek is képzelik, nekem mindig segít, ha kell, és erre való egy jó barát, nem igaz?
-                     Rox, a kiscsibe végre tyúk lett! – köszöntött a kis lakása ajtajában Janice.
-                     Akkor mostantól tyúknak fogsz hívni? – öleltem meg nevetve.
-                     Bizony! – nevetett velem ő is, és elkezdett kotkodácsolni.
Szerencsémre a hálóban francia ágy volt, és aludtunk mi már együtt, szóval az se lesz gáz, a fürdőt pedig megosztjuk. Éltünk mi már együtt egy hétig, egy osztálykirándulás alkalmával. Sima ügy.
-                     Csak, hogy tudd, ma este ünneplünk! – fordult felém, mikor a ruhákat pakolgattam ki a számomra üressé varázsolt kis szekrény-részbe.
-                     Igen? És mit?
-                     Hát, hogy végre lekerült a popódról a tojáshéj! Szóval válaszd ki a legdögösebb rucid, kapd fel a fél méteres cipőd, és irány a PubClub! – a PubClub a kedvenc helyünk – nem, nem a szuper-kreatív neve miatt -, ahol már tulajdonképpen törzsvendégek vagyunk, ezért minden harmadik italt ingyen kapjuk – Dean, a pultos csávó javából.
-                     De ugye nem itt fogtok a 80 ezredik pasiddal hancúrozni? Mert akkor inkább a kanapén alszom. – nevettem, de közben véresen komolyan gondoltam. Oké, hogy Janice tulajdonképpen egy szex éhes domina, de én pont az ellentéte vagyok. Eddig egy pasim volt, egy évig bírtuk együtt, mert megunta a várakozást… Szóval igen, 21 éves fejjel még szűz vagyok. Akkora nagy szám? Tudom, ritkaságszámba megyek, de én ilyen vagyok. Hihetetlenül mellbe vágott, hogy Thomasnak csak arra kellettem (ezt ő maga vallotta be a szakításunkkor), és éppen e miatt nem engedtem egyetlen fiút sem igazán közel magamhoz. Most jöhetne az a duma, hogy nem vagyok szép, meg ilyesmik, de viccet félre téve, én tudom magamról, hogy nem vagyok csúnya. Egyszerűen csak a bizalmam kicsi a férfiak felé, ennyi.
-                     Roxie, tudhatnád, hogy mindig ÉN megyek a pasihoz. Onnan csak le kell lépni, innen meg paterolhatnám ki. – csak bólintottam, nem volt kedvem tovább beszélgetni erről. – Na, én veszek egy szépítkező fürdőt, de addig te csinálj bármit nyugodtan. Érezd otthon magad. – mosolygott, majd eltűnt a fürdőben.