6. Azt teszek, amit akarok!

Sziasztok! Bocsi, hogy ennyi kihagyás után hoztam, egyrészt kicsit le voltam maradva, másrészt szokásokhoz híven nem jutottam annyiszor géphez, mint szerettem volna (most is a biosz TZ-re kéne tanulnom, de rájöttem,hogy úgy se fog menni...). De itt van az egyik fontos rész, melyben kiderül az alap bonyodalom. :) Jó olvasást!

"Nem bírom a képmutató embereket. És jelen helyzetben Nancyt és Adamet annak tekintettem." - Roxie Hamilton

Mikor beléptünk az ajtón, azonnal leültettek minket a kanapéra, Jesset pedig felküldték a szobájába, amit vonakodva ugyan, de teljesített. Ami még furább volt, hogy egy fiatal nő is csatlakozott hozzájuk, akit Louis anyának hívott, szóval gondolom, az anyja lehetett. Nem értettem semmit, mert perceken keresztül csak bámultak minket. Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnünk.

Végül Nancy nagy levegőt vett, és belekezdett a mesélésbe. A történet először zavaros volt. Egy testvérpárról szólt, akiket szétválasztottak születésük után pár héttel. Nem értettem az apropóját, de Nancy annyira bele volt lendülve, hogy inkább hagytam, hadd beszéljen. Néhol a másik nő vette át a mesélést, néhol Adam szólt pár szót. Az egész történet teljesen zavaros volt, és hiába próbáltam kihámozni belőle valami értelmeset, teljesen összezavarodtam, az agyam összekuszálódott.

-          Mi van? – kérdeztem értetlenül, mikor a nő – akit elvileg Jaynek hívnak – egy pillanatra abbahagyta a beszédet.

-          Arra próbálunk kilyukadni, hogy ti… ikrek vagytok. – nyögte ki Nancy. Az információ lassan jutott el a tudatomig, óvatosan szivárgott be az agyamba, és percekbe telt, míg értelmeztem. Nekem van ikertestvérem? És Louis lenne az?! Jó vicc, hol a kandi-kamera?!

-          Roxie, ez nem tréfa. – úgy tűnik, hangosan gondolkodtam. De ennyit gazán megengedhetek magamnak, ha már 21 évig elfelejtettek beszámolni arról, hogy VAN EGY IKERTESTVÉREM!

-          Nem tréfa?! – pattantam fel. – Akkor eddig miért felejtették el megosztani ezt velem?!

-          Úgy gondoltuk, nem fontos, mert úgy sem fogtok soha találkozni. Tudtuk, hogy nem szereted a bandájukat – itt Louis lövellt felém egy furcsa pillantást; úgy tűnik, ő könnyebben dolgozza fel, hogy van egy rég elveszett ikertestvére -, és Jesset sem vagy hajlandó ilyen helyekre elvinni. És ezért is akartunk minél tovább itthon tartani. Roxie, mi csak óvni akartunk téged, főleg azok után, hogy Louis híres lett.

-          Engem nem kell óvni! Nem vagyok kisbaba, tudod?! 21 éves vagyok, felnőtt, azt teszek, amit akarok! És most tudod, mit akarok?! – kiabáltam hisztérikusan, miközben mindenem remegett. Iszonyatosan felment bennem a pumpa. – Elmenni innen! – majd ezzel a mondattal felkaptam a táskám, és kiviharzottam a lakásból, az épületből, és fogtam egy taxit.

Perceken belül hazaértem, de még mindig tiszta ideg voltam. Kedvem lett volna törni-zúzni. Nem is Louisval volt a bajom, vagy ilyesmi, szimplán azzal, hogy a „szüleim” ennyi éven át elhallgatták előlem – és Louis elől – az igazságot. Ők, akik mindig arra buzdítottak, hogy mondjak el mindent, akkor is, ha az rossz, mert akkor kevésbé lesznek mérgesek, mintha nem mondanám el. Pont ők! Végül is, igazuk volt: így sokkal mérgesebb vagyok.

Szerintem hiszti rohamot kaptam, mert trappoltam, vagdostam a dolgokat össze-vissza és valami sikítás-morgás keveréket hallattam. Janicet nem zavarta. Aludt.

A mobilom zörögni kezdett. Fölösleges volt megnéznem, ki az, úgy is tudtam. Vagy Nancy, vagy Adam, vagy végső esetben Jess. Viszont egy pillantás után rájöttem, hogy Louis az. Úgy gondoltam, neki felveszem. Végül is, az ikrem, vagy mi…

-          Mit akarsz?! – szóltam bele csöppet sem kedvesen, ordítástól rekedt hangon, miközben végig azt emésztgettem, hogy RANDIN VOLTAM AZ IKREMMEL.

-          Beengedsz? – kérdezte lágyan, mire én csak összeráncoltam a homlokom. Sejtettem, mire gondol, ezért az ajtóhoz lépkedtem, miközben a telefon végig a fülemen volt. Az ajtó előtt csakugyan Louis állt, szerencsére egyedül. – Figyelj, tudom, hogy ez most nagyon fura, nekem is az, nem gondoltam volna, hogy van egy ikertestvérem, meg minden, de… Talán meghallgathattad volna őket.

-          Őket?! Mindig ők papoltak nekem arról, hogy mindent mondjak el, pont ők! – osztottam meg vele.

-          Megértem. Akkor csak… ismerkedjünk meg jobban. Végül is, ikrek vagyunk! – mosolyodott el. Egy halvány mosolyt csalt az én arcomra is.

-          Gyere!