4. Telefoncsere

"Nem szeretek szívességeket tenni, mert mindig rosszul jövök ki belőlük." - Roxanne Hamilton

A környék láttán már biztos voltam: ez sztárral van dolgom. Elegáns paloták, villák sorakoztak a tökéletes lakónegyedben. Néhol egy-egy kertész sürgött-forgott a kertekben, vagy egy-két gyerek játszott az udvaron. Olyan túlzottan tökéletes volt a kép.

Ja, és minden ház túlzottan egyforma volt. Hiába tudtam a pontos címet, egyszerűen megzavarodtam a sok egyforma kastély között, és hiába forgattam a fejem jobbra-balra, nem találtam azt a házat, amit kerestem, csak elszédültem. Teljes kétségbeesésemben azon voltam, hogy felhívom Jan telefonját, mikor megláttam egy alakot állni a kerítés előtt. Gondoltam, majd tőle kérek segítséget. Végül is, ha csak úgy áll, nekidőlve a kerítésnek, akkor csak tudja, ki hol lakik.

Ahol közelebb értem hozzá, feltűnt, hogy egy kb. velem egykorú fiú volt, dzsekiben és sapiban, egy telefont forgatva a kezében. Nem fordult felém, miközben felé mentem, csak akkor, mikor megálltam mellette.

-          Szia, öhm… meg tudod mondani, hogy hol van a 25-ös ház? – kérdeztem óvatosan, mire végre rám nézett, és elmosolyodott. Volt benne valami ismerős, csak nem tudom, honnan.

-          Előtte állsz. A telefonért jöttél? – fordult felém teljes testével, és csak ekkor vettem észre, hogy arohadtéletbe de magas. Úgy tornyosult fölém, mint egy fal. Csak kábán bólintottam, és elővettem a fekete iPhonet. A fiú kezébe nyomtam, és kikaptam a kezéből Janét. Ő végig csak mosolygott a nem létező bajusza alatt. – Amúgy Harry vagyok. – felnéztem, és két élénken csillogó zöld szempárba botlottam. Na, ekkor jöttem rá, hogy honnan ismerős. Ha eddig 50 ezerszer nem láttam már Jesse falán, akkor egyszer se. Idegesen kezdtem forgolódni a taxi után, ami úgy tűnik, nem várta meg, míg elbotorkálok a házig (amúgy sem a jónál tett le…), és elment. – Valami probléma van? – kérdezte, mikor kétségbeesetten pillantottam vissza rá.

-          Elment a taxim. – nyögtem.

-          Hazavigyelek? – ajánlotta fel. Először szívesen kinevettem volna – olyan jó, hisztérikusan -, majd sikítva elrohantam volna. De beláttam, hogy másképp innen nem jutok haza, esetleg hívhatok még egy taxit, de amíg az ideér… - Nem fáradtság. – mosolyodott el. Drága „HarryvagyokaOneDirectionből”, engem az nem érdekel, hogy fáradtság-e neked az, hogy hazaviszel engem, az érdekel, hogy a hatalmas egóddal be merjek-e én egy kocsiba szállni.

-          Én, öhm…

-          Gyere!

Azzal megragadta a karom, és a ház felé húzott. Ellenkezni sem volt időm, de még erőm se, olyan erősen fogta a karom. Egy garázsba léptünk, ahol vagy négy (…) autó állt, köztük egy fekete Range Rower, amibe be is ültetett. Ha nem vele lettem volna, talán még élvezem is, hogy egy ilyen klassz járgányban ülhetek, de a társaság nem volt kívánatos. Nem bírtam a sztárokat. Oké, volt néhány kivétel. De ő és a bandája nem tartoztak közéjük. Meredten bámultam előre, kerülve a társalgást. Annyi kedvem volt ehhez az egészhez, mint leugrani a Grand Kanyon mélyébe. Gondolkoztam azon is, hogy kitépem a kocsi ajtaját, és elfutok, miközben hívok egy taxit. De valahogy nem bírtam rávenni a tagjaimat, hogy megtegyék. Mézes-mázosan vigyorogva megkérdezte, hol lakom, de a helyett én csak a közeli Starbucks címét mondtam el. Valószínűleg Jan sem akarná, hogy tudja, hol lakunk.

Harry nem firtatta. Elindította a motort, és már hagytuk is el a negyedet. Én csak bámultam ki az ablakon. London ma is felhős volt, a Napfény egy szikrája se volt látható. Enyhén fújdogált a szél, és hűvöske volt, áprilishoz képest. Eléggé lógott az eső lába, félő volt, hogy bármelyik pillanatban lecsaphat egy zuhé.

Hál’ Istennek perceken belül megérkeztünk a kávézó elé, s gyorsan kipattantam egy „Köszi a fuvart, meg minden” kíséretében. A pechem az volt, hogy meg kellett kerülni a kocsit, így sajnos a göndörnek volt ideje kinyitni az ajtót, és megragadni a karom.

-          Hé, várj! Te be sem mutatkoztál! És akkor hogyan dicsekedjek a gyönyörű utasommal? – vigyorgott. Nyálgép, pfejj.

-          Roxie… - motyogtam, mert közben azon ügyködtem, hogy valahogy kicsavarintsam a kezemet az övéből. Sikertelenül. Bár nem szorított, marka erős volt, és látszólag sem került nagy erőfeszítésbe neki az, hogy tartsa a karom. – Elengednél?! – csattantam fel, mikor már elegem volt a szánalmas próbálkozásomból, főleg azért, mert ideges voltam. A három óra vészesen közeledett, én pedig még nem voltam készen.

-          Bocsi. – mondta zavartan, és elengedte a karom.

-          Nos, akkor a viszont látásra. – mondtam, és elindultam hazafelé.

Szinte éreztem magamon a pillantását, ahogy lyukat éget a hátamba, és el sem indult addig, míg be nem fordultam a közeli sarkon.