2. Az a srác totál kinézett magának!

Rapapampam! :D Bocsánat, hogy később, mint ígértem, de nem jutottam annyira gépközelbe, mint ahogy én szerettem volna. Remélem, tetszeni fog nektek a rész!:D

"Én vagyok Barney Stinson, nőben - itt van anyuci!" - Janice Peterson

Az este a szokásosan telt. Beléptünk, odasétáltunk a pulthoz, kértük az első kört, majd Janice pásztázni kezdte a fiúkat. Ilyenkor általában a segédje szoktam lenni, szóval én is figyelem a pasikat. Ma este azonban gyér volt a felhozatal, Janicenek senki sem jött be, ezért legurult a második kör is.

-          Hátha részegen már lesz valaki. – dünnyögte.

Ám továbbra se talált senkit. Csak ittunk, és ittunk, én már féltem, hogy Jan teljesen segg részeg lesz, mikor felcsillant a szeme. Abba az irányba fordultam, amerre nézett, és megláttam egy… ajtót. Komolyan mondom, nem láttam ott senki érdekeset, csak egy szódásüveg szemüvegű fiút, meg egy nagydarab kidobó embert. Értetlenkedve fordultam Jan felé, aki pont ugyan abban a pillanatban fordult felém (telepátia), és megszólalt.

-         Az a srác totál kinézett magának! – hangjából megállapítva már igen csak el volt ázva, bár engem se kellett félteni: ha felálltam volna, szinte tuti, hogy elesek.

-          Téged vagy engem? – kérdeztem, miközben újabbat kortyoltam a whiskey-mből.

-          Naná, hogy engem! – nevetett fel. Nem sértődtem meg. – És ő még kinéz is valahogy. A’szem megvan a préda. Rox, ne várj haza. – állt fel hirtelen, mire kicsit megimbolygott. – A mami akcióba lendül.

Csak nevettem Janice viselkedésén. Mások ijesztőnek, akár őrültnek tekinthetik, de én ismerem igazán, és tudom, mit művel vele az alkohol. Tényleg egy helyes pasi felé lépdelt, váltottak pár szót, majd – tipikus Janice tempóban – egymásnak estek, és eltűntek a bárból.

Úgy gondoltam, akkor lépek én is. Egyedül nincs sok értelme itt lennem, max. annyira kiütném magam, hogy a nevemet nem tudnám, és másnapra már így is összehoztam magamnak egy jó kis másnaposságot.

-        Már mész is? – kérdezte egy hang mögülem, mire megfordultam, és Dean csodaszép baba kék szemeivel találtam szembe magam. Lehet, hogy „kicsit” buta a fickó, de hogy iszonyatosan helyes, az is biztos. És részegen a bizalmatlanságom is könnyebben tűnik el. De már fáradt voltam.

-          Igen, mondd, mennyivel tartozom?

-     Öt kör volt, az azt jelenti, hogy 24 font. – nyomogatta a számológépét, és pedig előkotortam a pénztárcám. Ám mielőtt odaadhattam volna Deannek a pénzt, egy kéz állított meg, aki letette helyettem az összeget a pultra – a saját pénzéből.

-          Én fizetem. – társult hang a kézhez, és utána egy test is. Barna, zselézett haj, Deanéhoz hasonló, baba kék szemek, enyhén borostás arc. – Hát te, egyedül, itt? – kérdezte kedvesen, mintha régi jó ismerősök lennénk, de esküszöm, fogalmam sem volt róla, hogy ki ő.

-          A barátnőmmel voltam itt, de ő elment, öhm… akciózni. – idéztem Janice szavait, mire a fiú felnevetett. Olyan édes volt a nevetése, mint az akcentusa. És az akcentusoktól mindig elolvadok.

-          Ismerős. Az én haverom is hasonló okkal távozott az imént. Ja, amúgy Louis. Tomlinson. – mutatkozott be, és lőtt felém egy szívtipró mosolyt.

-          Roxie Hamilton. – viszonoztam a gesztust, miközben felsegített a székről.

-          Mennyit ittál, Roxie? – kérdezte nevetve, miközben a derekamat fogta, hogy ne essek el. Bármennyire is helyes volt, semmi bizsergés az érintése nyomán, semmi pirulás, semmi.

-          Dean azt mondta, öt kör volt. – válaszoltam, miközben igyekeztem egyenesben tartani magam.

-          És merre laksz? Hazaviszlek.

Egy darabig bámultam a kék szemeibe, majd elmondtam Janice lakásának – és most már az enyémnek is – a címét. Átkarolta a derekamat, és úgy slattyogtunk el hazáig. Végig beszélgettünk, nevettünk, egypárszor majdnem el is estem, de szerencsére Louis megtartott. Felkísért a lépcsőkön – bár egy idő után inkább vitt -, majd segített kinyitni az ajtót.

-          Köszönöm a segítséged, Louis. – mondtam kábán mosolyogva, és éreztem, hogy mindjárt eldőlök, és elalszok.

-          Igazán nincs mit. Megleszel? Van még itthon valaki? – kérdezte, szinte már aggódóan, mire csak nemet intettem a fejemmel. – Azért megadom a számom, és ha baj van, nyugodtan hívj. – mondta, és gyorsan a karomra firkantotta a számát, majd intett egyet, és eltűnt.  

Valamilyen csoda folytán sikerült eljutnom az ágyig, majd nem törődve a ruhával vagy a cipővel, elaludtam.