3. Öhm... híres?

Bocsi, hogy nem hoztam hamarabb, de megint nem jutottam gépközelbe úgy és akkor, amikor én szerettem volna. 

Amúgy tegnap egyik barátnőmmel megnéztük a Nyomorultakat. Elején még énekeltünk is, csak ránk szóltak. :') De lényeg, hogy imádtam. Ti láttátok már?

Noémi xx

A reggelim a következő volt: Aspirin, narancslé és Aspirin. Rettentően fájt a fejem, és még mindig nem volt tiszta, hogy kerültem haza, és hogy ki az a Louis, akinek a száma a karomon van. Úgy döntöttem, hogy miután „megreggeliztem”, felhívom ezt a bizonyos fiút, hogy megtudjam azt, ami sötét folt maradt az estéből. Janicet nem féltettem, nyílván talált magának szórakozást, és még mélyen alszik.

Tárcsáztam a számot, és kicsöngött. A szívem ezerrel dobogott – nem rémlett semmi onnan, hogy megrendeltük a negyedik kört. És ami még furább volt, hogy nem hiányzott egy font sem a pénztárcámból. Nem fizettem volna? Akkor Dean kinyír.

-          Halló? – szólt bele egy álmos hang a telefonba.

-      Öhm, szia. Roxie vagyok. Roxie Hamilton. Nem tudom, hogy mi történt tegnap este, de a számod a karomon van, és gondoltam felhívlak, hogy megtudjam, mi történt.

-          Oh, Roxie. – élénkült fel. – Minden rendben?

-          Öhm, persze. De… elmondanád, hogy mi történt?

-        Jól kiüthetted magad, édes. – nevetett. – Mikor fizettél volna, odamentem, és kifizettem helyetted, mert szerintem tök csinos vagy. – erre a mondatra kicsit elpirultam – Aztán, mivel láttam, hogy alig állsz a lábadon, hazakísértelek. Aztán felírtam a karodra a számom, hogyha bármi baj van, nyugodtan hívj. És most itt beszélünk.

-       Nos, öhm… - ma reggel nagyon sokat öhm-özök. Biztos a másnaposság az oka. – Köszönöm Louis. Meghálálhatom valahogy? – túrtam a hajamba, miközben kulcscsörgésre figyeltem fel. Janice biztos hazaérkezett.

-          Mondjuk, meghívhatsz egy teára. Yorkshire teára.

-    Az a kedvencem! – élénkültem fel, ugyanis másmilyen teát nem vagyok hajlandó meginni, csak a Yorkshire teát. Ne kérdezzétek miért, de csak azt vagyok hajlandó. És pont. – Mit szólnál akkor, ha áthívnálak ma délutánra, és teáznánk egyet? Ha hazakísértél, akkor, gondolom, tudod a címet.

-       Igen, még emlékszem rá. – nevetgélt. – Hányra menjek? – én most komolyan egy randit beszélek meg egy sráccal? Hmm, tényleg felnőttem.

-     Háromra? Addigra emberivé varázsolom magam. – megpillantottam Janice nyúzott alakját, aki, amint meghallotta, hogy miket beszélek, nagyra nyitotta a szemeit és valami olyasmit tátogott, hogy: „Te flörtölsz?!”.

-          Rendben, akkor majd csöngetek. Szia, Roxie.

Én is elköszöntem tőle, majd Jan felé fordultam. Álla a padlót verdeste, miközben hatalmasakat pislogott. Én csak óvatosan elmosolyodtam, és vittem neki Aspirint meg narancslevet. Éljen a kiadós reggeli!

Miután Janice beszédképes volt – azaz összefüggő mondatokat is tudott kreálni -, kifaggattam a tegnap estéről. Eleinte a szokásosat mondta: helyes srác, jól tudja a dolgát, stb. Aztán, mikor egy pillanatra elhallgatott, gyanús kezdett lenni. Janice sosem így szokta befejezni a beszámolóit. Soha. Ja, és mindig pontozza a „prédáit” 1-10-ig. És a tegnapi csávót 10-esre pontozta. Eddig egy tízese volt: Austin, aki az első pasija volt. Valami bűzlik. Eddig max. 9-eseket „osztogatott”. Mi ütött belé?

-          Janice, te bűzlesz nekem. Mi volt a sráccal? – kérdeztem rá, mikor még mindig a poharával szórakozott. Ha összetöri nekem…!

-         Semmi, Rox, semmi, csak… öhm… híres? – nem tudtam eldönteni, hogy kérdez vagy kijelent-e, szóval továbbra is ugyan olyan értetlen tekintettel bámultam rá. – Jó, oké, elmondom. Tegnap… felmentem egy énekeshez. – a szemeim akkorára kerekedtek, mint két barack. Hú, Jan és egy énekes? – Aki, hát, fiatalabb nálam, azt hiszem. És a neve Ha… Harry Styles. – na, a szemeim most indultak vándorútra a lakásban. Tudjátok, mint a rajzfilmekben, amikor valaki nagyon meglepődik, és elgurul a szeme. Nem értitek?! Mindegy.

-      Hű. – ennyit tudtam kinyögni pár perc hallgatás után, és persze miután megtaláltam a hangomat (és a szemeimet…). – Nem aprózod el.

-          És tök szarul érzem magam! Ilyen eddig egyszer sem fordult elő! – pattant fel, és kezdett hadonászni. – Lehet azért, mert híresség, és elég gyakran viszont fogom látni valahol a képét, de… - és itt lefagyott. Halálra készen nyúlt bele a zsebébe, ahonnan elővett egy telefont. Nem az övét. Kétségbeesetten pislantott rám, majd felém fordította a telefonját – a saját számát jelezte ki. A kezembe nyomta a készüléket, hogy vegyem fel én, én pedig vissza neki, hisz csak az ő telefonja, és így veszekedtünk egy ideig, míg végül véletlen megnyomta a fogadás gombot.

-          Halló? – szólt bele egy hang, Janice pedig oldalba lökött, hogy beszéljek.

-          Ööö… igen?

-          Szia, öhm… szerintem összecseréltük a telefonunkat. Legalábbis én nem úgy emlékszem, hogy az enyém egy Galaxy lenne… és fél órán át próbáltam a zárat feloldani. Szóval, visszacserélhetnénk?

-          Ja… gondolom. – böktem ki nagy nehezen, mert közben próbáltam kihangosítani.

-        Olyan más a hangod… tegnap mintha mélyebb lett volna. Na, mindegy, szóval mikor tudnánk találkozni? Minél hamarabb, ha lehetne.

-        Mondd, hogy az egyik barátnőm elmegy érte, mert én nagyon rosszul vagyok! – tátogta Jan, és beletelt egy időbe, amíg sikerült kivennem mit is mond – és eddig persze a vonal túlsó végén lévő idegen (akiről még mindig csak annyit tudok, hogy híres) eszeveszettül „Halló?!”-zott.

-      Ööö, izé… majd mindjárt elküldöm érte az egyik barátnőmet, mert én, izé… nagyon szarul vagyok. Csak elmondanád megint a címedet, mert teljesen kiesett, honnan jöttem haza. – impróztam, mert tudtam, hogy Janice az okos kis fejével úgy is elfelejtette. A fiú (férfi ?) elmondta a címet, és letettem. – Janice Peterson. Ez az első és utolsó ilyen eset, hogy ilyesmit teszek meg érted! – jelentettem ki, miközben öltözködtem. Nem mintha én nem lettem volna szarul, de tudtam, hogy Janice be van parázva – a kalandokból az újra találkozás mindig kimaradt eddig (és valószínűleg ez után is ki fog).