7. Beszélgetés az ikremmel

Sziasztok!:) Eldöntöttem magamban, hogy hetente próbálok részt hozni, viszont most hamarabb kapjátok, mivel osztálykiránduláson leszek, és ezen okból kifolyólag nem fogok tudni írni. Remélem, tetszik majd a rész, örülnék egy kis véleménynek, olyan bővebbnek is, pár kommentnek, amiben azért nem csak annyi van, hogy siessek a következővel.:)

"Szomorú voltam, hogy nem együtt nőhettünk fel, de egyben boldog is, mert egymásra találtunk." - Louis Tomlinson

Megtudtam egyet, s mást Louisról. Az ikertestvéremről. Nehéz megszokni.

Szóval, Doncasterben született – és elviekben én is -, van négy húga – így nekem is -, Lottie, Fizzy, Daisy és Phoebe. Azt is elmesélte, hogy a MI apánk két éves korában elhagyta őket, akkor változtatott nevet, és hogy gyűlöli őt, mert most, hogy híres, persze beszélne vele. Addig rájuk se bagózott. Mesélt a bandáról, hogy Harry a legjobb barátja, és hogy a bizonyos „Larry-shipperek” mennyire kikészítik őket, hogy van egy csodaszép barátnője, Eleanor (mondjuk, akkor nem értem, miért kísért haza engem, meg miért jött el hozzám, mikor akkor még nem is ismert, de ő tudja), és hogy imád énekelni.

-          Te jössz. – mondta, mikor befejezte a mesélést.

-          Mit meséljek neked? Velem nem történtek ilyenek.

-          Csak mesélj. Mindent tudni szeretnék rólad, ha már nem együtt nőttünk fel.

-        Hát, Nancyék fogadtak örökbe. Van egy őrült húgom, Jessica. 15 évesen tudtam meg, hogy nem vagyok az igazi gyerekük, el is szöktem pár napra akkor. A legjobb barátnőm Janice, aki most éppen másnapos. Először kicsit furcsának tűnhet, de ha megismered, rájössz, milyen rendes is tud lenni. Egyetemre járok, bár most szerintem abbahagyom, ezt az évet még lejárom, úgy sincs sok belőle hátra.

-          Miért akarod abbahagyni?

-          Mert nem akarok filozófus lenni. Az tücsök munka.

-          Akkor mit szeretnél csinálni?

-          Nem tudom. Ezért várok egy évet, amíg kitalálom. – magyaráztam.

-          Értem. Amúgy, Eleanor is egyetemista, talán, majd ha beszélgettek, tud segíteni a döntésben. De persze, ha nem akarsz suliba járni, akár szerezhetek neked munkát nálunk, vagy… - lelkesült fel, de le kellett lomboznom. Sosem szerettem, ha valaki helyettem intéz el dolgokat. Az nem az én stílusom. Ellenben az az, ha én teszek meg valaki helyett valamit...

-     Kösz, Louis, de meg tudok állni a saját lábamon is. Majd, ha kell, szerzek magamnak munkát. – mosolyogtam.

-          Rendben. – sóhajtotta végül.

Társalgásunk közben sok téma felmerült, miközben egyre jobban megismertük egymást. A végén azt vettem észre, hogy az a furcsa érzés eltűnt, hogy teljesen természetes volt, hogy Louis az ikertestvérem, és beszélgetünk. Nem éreztem magam feszélyezve, vagy ilyesmi, csak jó volt hallani Louis hangját, a testvérem hangját, nézni, ahogy beszél, érezni, hogy bár 21 évig nem is ismertük egymást, megvan közöttünk a kapocs. És ezt jó volt érezni.

Azt mondta, nyugodtan hozzáköltözhetek, ha akarok, hiszen elmeséltem neki azt is, hogy nem akarok oda visszamenni, amit egykoron az otthonomnak hívtam. Bár csábító volt az ajánlat, nem akartam sem őt, sem Eleanort zavarni, és imádok Janice-szel élni. 

6. Azt teszek, amit akarok!

Sziasztok! Bocsi, hogy ennyi kihagyás után hoztam, egyrészt kicsit le voltam maradva, másrészt szokásokhoz híven nem jutottam annyiszor géphez, mint szerettem volna (most is a biosz TZ-re kéne tanulnom, de rájöttem,hogy úgy se fog menni...). De itt van az egyik fontos rész, melyben kiderül az alap bonyodalom. :) Jó olvasást!

"Nem bírom a képmutató embereket. És jelen helyzetben Nancyt és Adamet annak tekintettem." - Roxie Hamilton

Mikor beléptünk az ajtón, azonnal leültettek minket a kanapéra, Jesset pedig felküldték a szobájába, amit vonakodva ugyan, de teljesített. Ami még furább volt, hogy egy fiatal nő is csatlakozott hozzájuk, akit Louis anyának hívott, szóval gondolom, az anyja lehetett. Nem értettem semmit, mert perceken keresztül csak bámultak minket. Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnünk.

Végül Nancy nagy levegőt vett, és belekezdett a mesélésbe. A történet először zavaros volt. Egy testvérpárról szólt, akiket szétválasztottak születésük után pár héttel. Nem értettem az apropóját, de Nancy annyira bele volt lendülve, hogy inkább hagytam, hadd beszéljen. Néhol a másik nő vette át a mesélést, néhol Adam szólt pár szót. Az egész történet teljesen zavaros volt, és hiába próbáltam kihámozni belőle valami értelmeset, teljesen összezavarodtam, az agyam összekuszálódott.

-          Mi van? – kérdeztem értetlenül, mikor a nő – akit elvileg Jaynek hívnak – egy pillanatra abbahagyta a beszédet.

-          Arra próbálunk kilyukadni, hogy ti… ikrek vagytok. – nyögte ki Nancy. Az információ lassan jutott el a tudatomig, óvatosan szivárgott be az agyamba, és percekbe telt, míg értelmeztem. Nekem van ikertestvérem? És Louis lenne az?! Jó vicc, hol a kandi-kamera?!

-          Roxie, ez nem tréfa. – úgy tűnik, hangosan gondolkodtam. De ennyit gazán megengedhetek magamnak, ha már 21 évig elfelejtettek beszámolni arról, hogy VAN EGY IKERTESTVÉREM!

-          Nem tréfa?! – pattantam fel. – Akkor eddig miért felejtették el megosztani ezt velem?!

-          Úgy gondoltuk, nem fontos, mert úgy sem fogtok soha találkozni. Tudtuk, hogy nem szereted a bandájukat – itt Louis lövellt felém egy furcsa pillantást; úgy tűnik, ő könnyebben dolgozza fel, hogy van egy rég elveszett ikertestvére -, és Jesset sem vagy hajlandó ilyen helyekre elvinni. És ezért is akartunk minél tovább itthon tartani. Roxie, mi csak óvni akartunk téged, főleg azok után, hogy Louis híres lett.

-          Engem nem kell óvni! Nem vagyok kisbaba, tudod?! 21 éves vagyok, felnőtt, azt teszek, amit akarok! És most tudod, mit akarok?! – kiabáltam hisztérikusan, miközben mindenem remegett. Iszonyatosan felment bennem a pumpa. – Elmenni innen! – majd ezzel a mondattal felkaptam a táskám, és kiviharzottam a lakásból, az épületből, és fogtam egy taxit.

Perceken belül hazaértem, de még mindig tiszta ideg voltam. Kedvem lett volna törni-zúzni. Nem is Louisval volt a bajom, vagy ilyesmi, szimplán azzal, hogy a „szüleim” ennyi éven át elhallgatták előlem – és Louis elől – az igazságot. Ők, akik mindig arra buzdítottak, hogy mondjak el mindent, akkor is, ha az rossz, mert akkor kevésbé lesznek mérgesek, mintha nem mondanám el. Pont ők! Végül is, igazuk volt: így sokkal mérgesebb vagyok.

Szerintem hiszti rohamot kaptam, mert trappoltam, vagdostam a dolgokat össze-vissza és valami sikítás-morgás keveréket hallattam. Janicet nem zavarta. Aludt.

A mobilom zörögni kezdett. Fölösleges volt megnéznem, ki az, úgy is tudtam. Vagy Nancy, vagy Adam, vagy végső esetben Jess. Viszont egy pillantás után rájöttem, hogy Louis az. Úgy gondoltam, neki felveszem. Végül is, az ikrem, vagy mi…

-          Mit akarsz?! – szóltam bele csöppet sem kedvesen, ordítástól rekedt hangon, miközben végig azt emésztgettem, hogy RANDIN VOLTAM AZ IKREMMEL.

-          Beengedsz? – kérdezte lágyan, mire én csak összeráncoltam a homlokom. Sejtettem, mire gondol, ezért az ajtóhoz lépkedtem, miközben a telefon végig a fülemen volt. Az ajtó előtt csakugyan Louis állt, szerencsére egyedül. – Figyelj, tudom, hogy ez most nagyon fura, nekem is az, nem gondoltam volna, hogy van egy ikertestvérem, meg minden, de… Talán meghallgathattad volna őket.

-          Őket?! Mindig ők papoltak nekem arról, hogy mindent mondjak el, pont ők! – osztottam meg vele.

-          Megértem. Akkor csak… ismerkedjünk meg jobban. Végül is, ikrek vagyunk! – mosolyodott el. Egy halvány mosolyt csalt az én arcomra is.

-          Gyere!