5. Úr Isten, ez Louis Tomlinson!

Sziasztok!:) Remélem kibírtátok a várakozást, nem haltatok bele, vagy ilyesmi.:P 

"A One Direction az életem." - Jessica Hamilton

14:51. Egész emberien festettem. Janice bevonult a szobába aludni, és megkérte, hogy zárjam rá az ajtót. Szíves örömest tettem meg, hiszen bármennyire is imádom Jant, nem akartam, hogy itt tébláboljon. Louis valószínűleg egy nagyon rendes srác, és nem akarom elijeszteni.

14:55. Csöngettek. Talán már Louis lenne az? Az ajtó felé lépdeltem, közben a kis tükörben ellenőriztem magam. Haj – rendben. Smink – rendben. Ruha – rendben. Még rámosolyogtam a tükörképemre, és kinyitottam az ajtót. A mosolyom viszont rögtön grimaszba váltott, mikor megláttam, ki van az ajtó előtt.

-          Jess, te meg mi a francot keresel itt?! – förmedtem rá.

-          Neked is, szia, nővérkém. – csicseregte. – Azért jöttem, mert anyáék küldtek. Azt akarják, hogy vissza gyere. De szerintem maradj csak itt. – rázta meg szőke tincseit. Igen, Jess, én is nagyon szeretlek. – Mármint, felnőtt lettél, meg minden. – pislogott. – Bár csak már én is ott tartanék. – sóhajtott. – Na, lényeg a lényeg, ha esetleg beszélsz velük, itt voltam. – fordult volna meg, de megzavarta valami. Vagyis valaki.

-          Roxie! Szia! Rosszkor jöttem? Mert ha közbe jött valami jöhetek máskor is, nekem…

-     Úr Isten, ez Louis Tomlinson! – sikkantotta a húgom, és szinte Louis karjaiba ugrott. És ezzel a reakcióval jöttem rá én is, hogy nabasszus… egy nap két One Direction bájgúnár. Az életed csodás, Rox! – Jesszusom, kérhetek egy képet? Meg aláírást? Istenem, én vagyok a legnagyobb rajongótok, imádlak Louis! – Louis értetlenkedve és rémülten pislogott rám, én pedig megszántam, végül is csak hazahozott tegnap, vagy mi…

-          Ismered? – kérdezett Louis.

-          Életemben nem láttam még. – sóhajtottam. – Ő a drágalátos hugicám, Jessica. – karoltam át, miközben Jesse hiperventillálni (?) kezdett. – Aki most szépen hazamegy. – fordultam felé.

-          Nem parancsolsz nekem! – motyogta kábán, még mindig Louist bámulva.

Úgy gondoltam, cselekedni kell, ezért intettem Louisnak, hogy menjen be, aki így is tett, majd gyorsan belépve kizártam Jessicát. Gonosz megoldás, de máshogy nem kopna le. Hallottam egy darabig dörömbölni az ajtón, de nem foglalkoztam vele. Sokkal inkább azt próbáltam megemészteni, hogy az a Louis, aki nap, mint nap szerepel az újságban, tévében, az interneten és az a Louis, aki tegnap engem haza hozott, az egy és ugyan az a személy.

Igazából rájöttem, miért engedtem meg neki tegnap, hogy hazakísérjen. A szemei gyönyörű kékek. Említettem már, hogy az a gyengém? Igen? Még fogom is… A haja kócos látszatot keltve, tökéletesen belőve állt, szemei értetlenséget, de egyben izgatottságot sugároztak.

-       Nos, akkor a tea? – kérdeztem. Csak bólintott, és megvárta, amíg behozom a csészéket. Leültünk a nappaliba, és szótlanul kezdtük kortyolni a teánkat. Hmmm, tartalmas beszélgetés. Idegesen doboltam a lábaimmal. Valami jobbra számítottam. A telefonban könnyebb volt…

-          Szóval… - nyújtotta meg az „ó”-t. – Jobban vagy már?

-          Igen. Köszi, még egyszer, hogy hazakísértél. Kedves volt tőled. – kortyoltam a teámba. Hűha, beindul a társalgás…

-         Nem hagyhattalak magadra. – mosolygott kedvesen. És ismét perceken át húzódó csend. Ez kezd egyre rosszabb lenni.

Nem gondoltam át rendesen ezt a meghívást… 

Csörgött a telefonom, és Jesse nevét adta ki. Bocsánatkérően mosolyogtam Louisra, felálltam, kilépdeltem a konyhába, és felvettem. Szinte éreztem, hogy köszönni se fog, csak megkérni, hogy szerezzek tőle autogramot.

-      Egy: kérek autogramot! – visított a telefonba. Na, ugye megmondtam. – Kettő: anyáék azt mondták most azonnal beszélniük kell veled. Csak megemlítettem Louist, és tiszta sápadtak lettek. Ez most komoly, gyere haza, Roxie.

-          Nem hagyhatom itt! – nyögtem ki az első épkézláb dolgot, ami eszembe jutott. Semmi kedvem nem volt „beszélgetni” velük.

-          Azt mondják, hogy hozd őt is. – jó vicc. Minek oda Louis?!

-        Jesse, ha ennyire akarsz találkozni vele, akkor menj el egy koncertre, vagy éppen mit tudom én, de hagyj engem békén!

-          Rox, ez most komoly, nem azért hívom Louist is, mert annyira akarok vele találkozni – mondjuk, az is -, anyáék mondták. Kérlek, Roxie!

Csak morogtam egyet mérgesen, majd belenyögtem a telefonba egy okét. Visszamentem a nappaliba, és zavarosan elmosolyodtam. Felvázoltam Louisnak a helyzetet, aki csak valami olyasmit mondott nevetve, hogy „Máris bemutatsz a szüleidnek?”.